P. Klaus Wilhelm szentbeszéde a pünkösd utáni hetedik vasárnapon, 2020. július 19-én Budapesten, a Magyarok Nagyasszonya-kápolnában.
Kedves Testvérek!
„Óvakodjatok a hamis prófétáktól, kik juhok ruházatában jönnek hozzátok, belül pedig ragadozó farkasok! Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” – figyelmeztet minket az Úr a ma olvasott evangéliumi szakaszban (Mt 7,15-16). A jelenkor valóban a hamis próféták ideje, akik egy új teológiát tanítanak. Akinek szeme van, az láthatja ennek romlott gyümölcseit, amint azt az Egyház hanyatlása is tanúsítja. Korunkban a tömegeknek már nem az Isten, hanem az ember akarata számít, aki Istentől független, autonóm lényként határozza meg magát.
Szent Pál sem kertel, amikor azt mondja: „Most azonban, miután felszabadultatok a bűn alól s Istennek szolgái lettetek, megvan a gyümölcsötök a megszentelődésre, aminek vége az örök élet. Mert a bűn zsoldja a halál; az Isten kegyelme azonban az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 6,22-23) Aki tehát elszakad Istentől és a tőle való féktelen szabadságot – mai kifejezéssel élve a liberalizmust –, illetve a szabadosságot, a tisztátalanságot választja, az a bűnt választja, melynek vége, jutalma a halál. Itt nem a testi, a materiális pusztulásra, hanem a lélek örök halálára, a pokolban való elkárhozottság állapotára kell gondolni. Ezt a keserű véget kell elkerülnünk.
Azért, hogy ebben a zűrzavaros világban és a hamis próféták tévtanításai közepette mégis az örök életre jussunk, a szerető Isten két mentőoszlopot adott nekünk, melyekbe az élet viharaiban úgy kapaszkodhatunk bele, miként a hajó is horgonyt vet az őt elsodró hullámokon. Különösképpen igaz ez Egyházunk zavarodottsággal terhes jelenkori válságában.
Kedves Testvérek!
Gondolatban lépjünk be egy ősi, tiszteletreméltó katolikus templomba! Mit látunk, ha előre tekintünk? A főoltárt látjuk a tabernákulummal, benne az Üdvözítővel. És itt már rá is találtunk az egyikre ama bizonyos két oszlop közül, amelyekre életünket bízhatjuk: az oltár, vagyis a szentmiseáldozat, az Oltáriszentség a szentségtartóban, ahol maga a Megváltó van jelen. Ha körbepillantunk, akkor egészen biztosan látni fogunk egy központi helyen álló szobrot, esetleg képet, de lehet, hogy egy egész oldalkápolnát, mely az Istenanyát ábrázolja, sőt még az is elképzelhető, hogy maga a főoltár van neki szentelve. Még a keleti keresztény templomok elrendezése is hasonló ebből a szempontból: elöl, a szentély bejáratánál Krisztus és Isten anyja, Mária képét lehet látni. Ők ketten a mi két mentőoszlopunk: az Oltáriszentség (elválaszthatatlanul összekötve a szentmiseáldozattal) és az Istenanya. Ők a mi biztos menedékünk az élet viharaiban.
A szentéletű Don Boscónak egy nap látomása volt, melyben az Egyház hajója a haragos tengeren végveszélybe jutva két oszlop között hánykolódott, és menekült meg – az oszlopoknak köszönhetően – az elkerülhetetlennek látszó süllyedéstől. Miféle oszlopok voltak ezek? Az egyiken egy monstranciát lehetett látni, benne az Oltáriszentséggel, a másikon pedig magát az Istenanyát.
Ugyanezt mondaná nekünk Szent X. Piusz is, aki már kisgyerekként mélyen bizakodott a cendrolei Madonnában. Számtalan alkalommal futott el hozzá, a szülőfalujától, Riesétől nem messze fekvő, a búzamezők közepén álló búcsújárótemplomba. Az Oltáriszentség szentje – miként a nagy pápát a későbbiekben nevezték – körleveleiben állhatatosan mutatott rá erre a két mentőoszlopra: először is az Eucharisztiára, másodszor pedig az Istenanyára.
Mindkettőt megtalálhatjuk valamennyi katolikus templomban, és mind a kettőnek – az Üdvözítőnek és az Istenanyának is – ott kell lakozni minden igazhitű katolikus lelkében. Ők ketten fognak megmenteni minket a liberalizmustól és a modernizmustól, az örök haláltól, és ők ajándékozzák nekünk az örök életet is. Vegyük hát komolyan a vasárnapot, legyen ez a nap valóban az Úr napja! Ne mulasszuk el könnyelműen a vasárnapi szentmisét! A vasárnapi misehallgatás ugyanis a harmadik parancsolaton alapul: Az Úr napját szenteld meg!
Magától értetődik, hogy papi testvériségünk nem javasolja, nem javasolhatja az új rítusú misék látogatását, hiszen az hitünket könnyen protestáns színezetűvé teheti, ha nem egyenesen megrontja azt és az Oltáriszentséggel szembeni tiszteletlenséghez vezet minket. Senkit sem lehet arra kötelezni, hogy olyan misére járjon, mely a hitet felvizezi, illetve veszélyezteti. Ennélfogva jobb, ha inkább otthon maradunk és helyette a rózsafüzért imádkozzuk. A tridenti rítus szerinti ún. engedélyezett („motu proprio”) misék látogatását is csak feltételesen és óvatosan javasoljuk a híveknek. Ezeket a szentmiséket az „engedékeny” püspökök ugyanis általában csak arra használják, hogy a hagyományhoz hű katolikusokat lassan, de biztosan becsatornázzák a segítségükkel a modernista hivatalos Egyházba, vagy ha ez nem megy, akkor legalábbis jól ellenőrizhető rezervátumban tartsák és küzdőképességüket féken tartva lelohasszák azt.
Törekedjetek hát arra, kedves testvérek, hogy a Szent X. Piusz Papi Testvériség papjai által bemutatott szentmiséket látogassátok és azokat ne mulasszátok el! A zűrzavaros mai időkben ugyanis nem vagyunk mások, mint egy katolikus légió, szent hitvallók harcra kész csapata. Ez egyrészről súlyos tehernek tűnik, másrészről azonban kiválasztottságot jelent, amire büszkék lehetünk. Olyanok vagyunk, mint a szentek, a hitvallók és a vértanúk a Római Birodalom idején. Bizonyíthatjuk a katolikus hitben való elszántságunkat és bátor kiállásunkat ebben a kétségtelenül egyre istentelenebbé váló korban. Lássuk meg ebben az isteni kegyelem és a küldetésünk jelét! Legyen ebben a két apostol, Szent Péter és Pál mindannyiunk számára példakép, hogy hozzájuk hasonlóan méltón szolgálhassuk a mi Urunk, Jézus Krisztust és az ő Szülőanyját, a Boldogságos Szűz Máriát! † Amen.
